8. fejezet: Bizalom

 A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés.

~Ingmar Bergman

Egy ölelés sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek.  

~Paulo Coelho

Másnap 11-kor kelünk fel. A reggelit lekéssük, ezért megvárjuk az ebédet. Most grillezett csirkét eszünk. Ez is legalább olyan finom, mint a lasagna. Este nem voltak álmaim. Szerencsére.
Délután 2:14 van.
-Kimegyünk úszni?-kérdezi Rebeka. Először kicsit bizonytalan vagyok, de végül beleegyezek. Majd vigyázok, nehogy meglássa a hegeket.
Felmegyünk a cuccokért, átöltözünk és lemegyünk úszni. Mindenféle hülyeséget csinálunk. Versenyezünk, ki tudja gyorsabban átúszni a medencét, ki tudja tovább visszatartani a lélegzetét a víz alatt, ki ugrik szebb fejest, ki ugrik a legviccesebben a vízbe. Szinte végigröhögjük az egészet. Nagyon jól érezzük magunkat mindketten. Felszabadultak, vidámak vagyunk. Majdnem, mint az átlagos tinilányok. Erre az időre én is elfelejtem a múltam, Rebeka is az apját. Boldogok vagyunk.
Nagyjából 2 órája hülyéskedünk a medencében, amikor Rebeka anyukája behív minket, nehogy megfázzunk. Kiszállunk a vízből és magunkra tekerjük a törülközőt. Így a víz után a levegő csípős hideg szélként éri a bőrünket. Nagyon fázunk, ezért gyorsan berohanunk a házba. Ott megtörülközünk, átöltözünk és megszárítjuk a hajunkat. Először Rebeka megy. A fürdőszoba csak egy van, ezért amíg ő öltözködik, én tévézek. Mikor visszajön, fogom a hajszárítómat és elindulok, de a törülköző lecsúszik a vállamról. Van rajtam fürdőruha, de még így is látni lehet a hátamat. Rebekának elkerekednek a szemei.
-Mi... mi van a hátaddal?-kérdezi döbbenten. "Basszus"-gondolom. Pedig direkt vigyáztam, hogy ne lehessen észre venni. Hátrafordítom a fejem és a hátamra vetem a pillantásomat. Még mindig ugyanolyan csúnyák a hegek, mint voltak. Pár vonal. Csak ennyi az egész. De amikor megkaptam, pokolian fájtak.
-Ki csinálta ezt veled?-sóhajtok egyet. Nem akarom elmondani. De hazudni se akarok Rebekának. Muszáj elmondanom. El kell mondanom.
-Hát... A volt sulimban történt. Volt egy barátnőm. Legalább is annak hittem. Szandrának hívták. Elmondtam neki, hogy tetszik egy srác. Az a srác volt az osztályban a legmenőbb fiú. Tudod, gazdagok voltak, mindig márkás cuccokban járt, meg ilyenek. Tehát elmondtam neki. Másnap azzal jött, hogy beszélt ezzel a sráccal, és azt mondta, hogy ő is kedvel engem, és találkozni szeretne velem a suliudvaron órák után. Persze naivan el is hittem. Így aztán lementem az udvarra a megbeszélt időpontban.
-És nem volt ott a srác?-kérdezi sajnálkozva.
-De. Ott volt. Ott volt, de rajta kívül az egész osztály is. Elkezdtek röhögni. Aztán...-nyelek egyet.-Aztán ez a srác elővett egy kötelet. És elkezdte a hátamat ütni vele. Teljes erőből. Nagy...-könnyes lesz a szemem-Nagyon fájt... Én könyörögtem. Könyörögtem, hogy ne tegye. Kértem a többieket, hogy segítsenek. De csak néztek. Páran még röhögtek is. Aztán amikor már nem vert leköpött, és azt mondta, hogy sosem járna velem. És elment. Mindenki elment. Egyedül maradtam a földön. Nem tudom, miért csinálta. Nem tudom, mivel érdemeltem ki.-Rebeka feláll és megölel. Nem érdekli, hogy tiszta víz vagyok. Mikor elenged, még ennyit mondok:
-De, ezt légyszi ne mondd el senkinek.
-Dehogy mondom!
-Oké, kösz... Akkor... Én megyek hajat szárítani.-és kimegyek. Nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy elmondtam. Nem tudom, hogy tovább fogja-e adni. De ennyivel tartoztam Rebekának. Tartoztam annyival, hogy megbízok benne. Remélem nem járok úgy, mint régen.
Miután megszárítom a hajamat visszamegyek a szobába. Rebeka úgy viselkedik, mintha semmi nem történt volna. Ezért hálás vagyok neki. A nap hátralévő részében jóformán semmi különöset nem csinálunk. Számítógépezünk, egymás telefonjára küldözgetünk képeket, zenéket. Egészen addig jól érezzük magunkat, amíg ordítást nem hallunk az első emeletről. Rebeka apja az. Mindketten felpattanunk. Rebeka leszalad, én messziről követem. Anyukája telefonál. Az orvost hívja. A szomszédban lakik, biztos hamar ideér... Rebeka vált egy pár szót anyukájával, majd felém jön. Ijedtnek tűnik.
-Ne...ne haragudj, most haza kéne menned.-mondja. Megértem. Felmegyek, gyorsan bedobálom mindenemet a bőröndbe és kimegyek a buszmegállóba. Rebeka most nem kísér haza. Felszállok a buszra, Rebeka pedig rohan vissza a házba. Meg vagyok ijedve. Ugye... Ugye nem halt meg az apukája? Gyorsan elkergetem a gondolatot és elkezdek zenét hallgatni. Korábban érek haza, mint ami meg volt beszélve. Benyitok a házba és lám, ki van ott. István meg Olívia. Azt hiszem épp most kezdtek el "összebarátkozni".
-Te meg mit keresel itt?-förmed rám Olívia.-Arról volt szó, hogy csak este jössz. Nem szólok semmit, csak felviharzok a szobába. Bezárkózok. Pár perc múlva-gondolom miután elküldte Istvánt-elkezd dörömbölni az ajtón, hogy engedjen be. Elhord mindennek. Kis ribancnak, meg ilyenek. Aztán elkezdi nekem magyarázni, hogy mennyi mindent tett értem, meg feladta az egész életét amikor befogadott, meg hogy tönkreteszem az életét. Én teszem tönkre az övét. Persze. Nem ő az enyémet. Áh, dehogy. Egyszer se vert meg, nagyon szeret engem, és mindig törődik velem. Legalább is másoknak ezt mondja. Hazugság. Minden szava hazugság...
Bekapcsolom a laptopot és elkezdem ordíttatni a zenét. Elnyomja Olívia ordibálását. Egy idő után megunja és abba hagyja. Úgy tűnik, ma sem megyek le vacsorázni.

7. fejezet: Barátság

Hosszú időbe telik, mire az ember igaz barátjának mondhat valakit, a bizalom pedig csak lépésről lépésre alakul ki.

~Nicholas Sparks

*Otthon*

Pakolok. Törölköző, tusfürdő, papucs, ruhák, fogkefe, fogkrém. Fürdőruhát is rakok. Azt mondták, lehet, hogy elmegyünk fürödni. Mi kellhet még? Telefontöltő! Előtúrom a fiókból és bedobom a bőröndbe. Rebekáék meghívtak 2 napra cserébe, amiért elvittem moziba. Őszi szünet van, tehát mindenki ráér. Kicsit gondolkoztam, hogy elmenjek-e, de végül igent mondtam. Végül is miért ne? Szerezhetek egy barátot. Olyan igazit, amilyenre mindig is vágytam. Egyszer meg kell törni a jégnek, muszáj kapcsolatot kialakítani más emberekkel. Nem lehet mindenki olyan szemét, mint a régi barátaim a volt sulimban... Ugye?

Meg egyébként is, ez is egy jó figyelemelterelés mindkettőnknek arról, ami van. Esetemben arról, ami elmúlt...

Még egyszer körbenézek a szobában. Csak nem hagyok itt semmit. Ha meg igen, akkor sincs semmi. Ha fontos, hazajövök érte. Igaz, nem szívesen, mert Olívia meghívta Istvánt mára. Amilyen szerencsétlen vagyok, még sikerül rájuk nyitnom... 

Behúzom a bőröndömet és kimegyek. Rebeka már a ház előtt vár. A város másik végén lakik, így busszal megyünk. 

-Szia!-köszön mosolyogva.

-Szia! Ó, basszus! Fent hagytam a pénzem a buszjegyre! Mindjárt jövök-mondom, és felszaladok érte. Felkapom a pénzt ami megmaradt a mozizás meg a vásárlás után-1 hónap alatt nem költöttem el azt a 8000 forintot-és visszarohanok a buszmegállóba. Pont akkor jön a busz. Felszállunk. Amíg én megveszem a jegyet, Rebeka foglalja maga mellett a helyet. A buszsofőr elég mogorva. Nem is köszön. 

Elveszem a jegyet és leülök Rebeka mellé. 

-Elég mogorva buszsofőrötök van.-mondom

-Mogorva? Amikor velem beszél mindig jókedvű. Biztos a negatív kisugárzásod rossz hatással van rá-viccelődik.

-Negatív kisugárzás? Ugyan!-legyintek-Szerinte, azért mosolyog, amikor veled beszél, mert tetszel neki. Ha érted mire gondolok-mondom sejtelmesen.

-Viktória!-szól rám.

-Tudod, amikor legkevésbé számítasz rá, elkap, felvisz a szobájába és...

-Héj! Kérlek kímélj meg az ilyen elméleteidtől, jó?-mondja vihogva és meglök. Az úton még beszélgetünk. Jóformán mindenféle hülyeségről, de jól érzem magam. Végre beszélgetek valakivel. Legutoljára Danival beszélgettem el ilyen jól, 1 hónapja. Azelőtt nem is emlékszem, mikor társalogtam valakivel. Félek az emberektől. Félek, hogy kihasználnak és megbántanak. Egyszer már történt ez velem. Csúnyán elintéztek. Azóta nem barátkozom senkivel. De most ennek vége lesz. 

Az utolsó megállónál leszállunk a buszról. Sétálunk egy utcát és megállunk Rebekáék háza előtt. Tátva marad a szám. A ház minimum három emeletes. Nagyon szép. Hatalmas, fehér keretű ablakok, flamingó színű fal. Néhol díszítésképp van rajta itt-ott egy-egy fehér csík. Ez még elegánsabbá teszi. A házat hatalmas kőkerítés öleli körbe, ami felett nem lehet átlátni. Belépünk a kovácsoltvas kapun a kertbe. A kerítés mellett szabályos kúp alakúra nyírt tuják állnak. A gyep gondosan le van nyírva. A házig egy görbe, fehér kövekkel kirakott kis "ösvény" vezet. Az ajtó valami sötét fából van. A lábtörlőre az "Üdvözlünk" szöveget hímezték. Belépünk a házba. Legalább olyan szép belülről is, mint kívülről. Nagyon tágas. Átmegyünk a nappaliba. A fal hófehér. A nappali közepén egy hatalmas plazmatévé áll egy komód tetején, vele szemben pedig egy fehér háromszemélyes kanapé, kék párnákkal. A padló márvány. A kanapé mellett kettő fotel pihen. 

A nappaliból balra a konyha nyílik. Fából van minden. A konyhapult, az étkezőasztal, a konyhaszekrények. Nagyon új és szép minden. A nappaliból jobbra egy ajtó nyílik. Az a pince. 

Az emeletre csigalépcső vezet. Ott van Rebeka szüleinek és a testvéreinek a szobája. Felmegyünk még egy emeletet a tetőtérbe. Ott van Rebeka szobája. Emeletes ággyal, tévével, dívánnyal és íróasztallal. Itt parketta van.

-Szép a ház!-mondom.

-Köszi... Hol szeretnél aludni? Fent vagy lent?

-Inkább lent. Félek a magas helyektől.

-Oké, akkor tedd le a cuccaidat és körbevezetlek!-ajánlja fel. Leteszem a bőröndöt és követem őt. Lemegyünk az első emeletre. Megmutatja a testvéreinek a szobáját.

-Niki most nincs itthon, egyetemen van-mondja-Peti pedig átment a barátnőjéhez, Ginához. Szóval csak mi vagyunk. Te, én, anyu meg apu.-az "apu" szónál kicsit elszomorodik. Az ott szemben anyu szobája, jobbra mellette meg apu van. Nem szereti a kórházat, azért van itt.-magyarázza.-Berendeztünk neki egy steril szobát, tehát ugyanaz, mintha kórházban lenne. A szomszédunk orvos, tehát ha bármi baj van, azonnal ide tud jönni.-bólintok. Kinyílik az apja szobájának az ajtaja. Anyukája jön ki rajta. Rövid, szőke haj, zöld szem, hófehér bőr. Az arca megtörtnek és szomorúnak tűnik. 

-Csókolom!-köszönök.

-Szia!-mondja. Egy kis mosolyt próbál erőltetni az arcára.-Örülök, hogy itt vagy! Érezd otthon magad! Szereted a lasagne-t? Az lesz ebédre.

-Igen, szeretem! 

-Jó. Rebeka, vezesd körbe Vikit! Mutass meg neki mindent.

-Rendben anyu!-anyukája bemegy a szobájába, mi pedig folytatjuk a "felfedezőutat" a házban. 

-Erre van egy terasz.-mondja, és kimegyünk. A teraszon van egy dzsakuzzi.-Ezért is mondtam, hogy hozz fürdőruhát.-mondja. Ezután megmutatja a konyhát, a nappalit, a fürdőt, még a pincét is megnézzük. Aztán kimegyünk a kertbe. Hátul van egy hatalmas medence, mellette hinta és csúszda. 

-Ez egy komplett strand!-mondom ledöbbenve.-Nagyon jó!

-Köszi...

-Lányok! Ebéd!-kiált ki az anyukája. Bemegyünk a házba és leülünk enni. Nagyon finom a lasagna. Ebéd után megköszönjük és felmegyünk Rebeka szobájába. Ott beszélgetünk. Kibeszéljük, az osztályt, a tanárokat, szokásos. Beszélgetünk a régi suliról. Pontosabban én nem, inkább ő. Én nem szeretek a múltról beszélni.

-Egyébként mit szeretsz, ha hogy hívnak? Viki, Viktória, esetleg Tori?-a Torinál nyelek egyet.

-Nem! Bárhogy, csak ne Torinak!-egy kicsit ingerülten mondtam.-Bocsi. Csak nem szeretem ha Torinak hívnak. Nincsenek jó emlékeim ezzel a névvel kapcsolatban.

-Semmi baj!-mosolyog. Tovább beszélgetünk. Miután kifogyunk a témákból előveszünk egy társast. Monopoly. Az egészet végigröhögjük. Rég nevettem ennyit. Miután lejátszunk egy kört Rebeka a következő ötlettel áll elő.

-Jobbra, az erdőn túl van egy halastó. Nagyon szép. Lemegyünk, megnézzük?

-Igen!

-Oké. Vegyél fel valamit, ilyenkor ősszel késő délután már hűvös van.-lemegyünk, felvesszük a kabátot és elsétálunk a tóig. Közben beszélgetünk. Mikor kiérünk, körülnézek. Szép nagy, tiszta vizű tó. A partközelben látni, hogy kisebb halak úszkálnak benne. A nádasban hattyúk fészkelnek, a tó közepén vadkacsák úszkálnak békésen a sima víztükrön. Ahogy lenyugvó nap vöröses-narancssárgás színe megfesti a vizet is, olyan, mintha egy festményben lennénk. 

-Nagyon szép-mondom.

-Én is imádom-mondja Rebeka.-Szeretek ide kijárni.-leülünk egy padra a parton és vagy 10 percig nézzük tavat néma csendben. Párszor elrepül előttünk egy-egy szitakötő. 

-És miért nem szereted ha Torinak hívnak?-kérdezi megtörve a csendet. Ettől a kérdéstől féltem.

-Hosszú és bonyolult.-adok kitérő választ.-Nem igazán szeretek erről beszélni. Maradjunk annyiban, hogy rossz emlékeim vannak ezzel a névvel kapcsolatban.-nem válaszol. Még nézzük egy darabig a tavat, majd visszamegyünk a házba. Ott megvacsorázunk majd felmegyünk a szobába. Anyukája megkér, hogy ha 10-nél tovább akarunk fent maradni, akkor legyünk csendben. Fent még beszélgetünk 1 órát, majd bekapcsoljuk a tévét. Épphogy annyi hangerőt adunk rá, hogy értsük, mit mondanak. Horrorfilmet nézünk. Este 10 után mindenhol az megy. Mikor vége, lefekszünk aludni. Rebeka még suttog nekem valamit.

-Év elején hazudtál. Lehet veled beszélgetni.-mondja. Elmosolyodok.

-De te is-vágok vissza-Mert veled is lehet.-ezután már nem szólunk semmit.

"Jó volt ez a mai nap" ezzel a gondolattal alszok el.

6. fejezet: Álmok

Amit elfojtani igyekszünk, az behatol tudatosságunk mélyebb rétegeibe: lehetséges, hogy ébren képesek vagyunk ugyan elfojtani az adott dolgot, de az álmainkban újra és újra megjelenik

~Osho

Futok. Zihálok. Elfáradok. Megállok. Körbenézek. Sehol senki. Ez jó. Még mindig zihálok. Nem tudom abbahagyni. Valami reccsen. Mögöttem van. Hátranézek. És meglátom. Nincs arca, de tudom ki az. A gyilkos. Futok. De nem elég gyorsan. Elbújok. Közeledik. Megáll. Elmegy? Talán. Léptei elhalkulnak. Elment. Sóhajtok. De meghallja. Visszafordul. Imádkozok, hogy ne vegyen észre. De észrevesz. Elkap. Sikítani akarok. De nem tudok. Elvisz. Elvisz a sötétbe. Ott nincs senki. Csak ő és én. Azt csinál velem, amit akar. Meg is teszi. El akarok futni. De nem tudok. Valami húz. A sötétség tart vissza. A gyilkos felém nyúl. Érdes, piszkos kezével lassan megsimítja az arcomat. Szája mosolyra húzódik. "Az enyém vagy kislány" suttogja. Sikítok. De nem hall senki. Egyedül vagyok. Védtelenül. Kiszolgáltatottan. Vele.

*Otthon*

Zihálva ébredek fel. Izzadt vagyok, mintha maratont futottam volna. Visszajöttek. Megint visszajöttek a rémálmok. Azt hittem elmúltak. Mindig ugyanaz az álom. De mindig ijesztő. Már álmomban sincs nyugtom. Egy ideje altatót szedek. Eddig használt. 1 hónapig nem voltak álmaim. De most már ez se használ... Miért álmodik az ember?  

Ránézek az órára. 5:06. Úgysem tudok visszaaludni. Félek visszaaludni. Félek aludni. Félek aludni, mert félek hogy újra álmodok. Félek. Mindentől félek. Az életemet a félelem uralja. Utálok félni.

Felkelek. Ma nincs suli. Szombat van. Előveszem a laptopomat és visszafekszek az ágyba. Október 4-e van. 1 hónap telt el a suliból. Felugrok Facebookra. Rebeka be van jelentkezve. Ilyen korán fent van? Biztos nem tud aludni az apja miatt. már 3 hete kiderült, hogy beteg, de még mindig nem tudta teljesen feldolgozni. Meg lehet érteni. Éled a mindennapi életedet, és egyszer csak anyukád odaállít eléd azzal a hírrel hogy apukád meg fog halni. Mindenki kiborulna, nem? De. 

Valahogy meg kellene vigasztalni, ha csak egy kis időre is. Elvonni a figyelmét a gondjairól. De hogy? Támadt egy ötletem. Biztos szereti a filmeket. Mindenki szereti a filmeket, nem? Felmegyek a mozi honlapjára. Nem hiszem, hogy Rebeka szereti az akciófilmeket, meg az ilyen gyilkolászós filmeket. Pedig én csak azt szeretem. Mindegy. Most az ő kedvéért kibírok mást. Mi legyen? Valami mese? Vagy romantikus? Majd ő eldönti. Visszamegyek Facebookra. Meghívom moziba, persze úgy, hogy én állom. Beleegyezik. Belinkelem neki azoknak a filmeknek a leírását, ami érdekelheti. A "Tajtékos napok" címűt választja. Mindketten olvastuk, kíváncsi vagyok, milyen lett a film. 14:45-kor kezdődik a film. Megbeszéltük, hogy 14:30-kor találkozunk a mozi előtt. Szerintem örült neki, hogy meghívtam. Különösen annak, hogy én állom. Nem igazán érdekel a pénz. Olíviától nyugodt lélekkel csórok el akármennyit. Tudom, hogy nem valami erkölcsös dolog, de utálom őt, szóval tök mindegy. Azért vicces, hogy mennyire utálom a családtagjaimat. Annyira, hogy Olíviát Olíviának hívom, nem úgy hogy... 

RING RING. Szólalt meg a laptop. Ránézek. "EZ NEM VICC! Ön nyert egy Ipad-et!" Jaj de jó nekem... Gondolom és bezárom. Csendben kimegyek a szobámból, le a konyhába. Olívia a felső polcon, a kávé alatt tartja a havi fizetését. Elveszek egy 20.000-rest. Úgyse veszi észre. Meg különben is, megérdemli. Annyi rosszat csinált...
Visszamegyek a szobába és elkezdek filmet nézni.

*Mozi előtt*
14:40 van. Rebeka késik. Én már 14:25-kor itt voltam. 14:41-re vált az óra. Kezdek ideges lenni. Le fogjuk késni. De Rebeka ebben a pillanatban megjelenik. A levegőt kapkodja. Biztos futott.
-Bocsi, hogy késtem! Későn indultam!-kezd mentegetőzni.
-Semmi baj! Gyere, siessünk! A jegyeket már megvettem.-bólint. Felmegyünk a büféhez. Hosszú a sor. Mindegy, max lemaradunk pár reklámról. Beállunk a sor végére, és várunk. Egyszer csak megjelenik Dani. Mögénk áll be.
-Sziasztok lányok!-köszön a szokásos bájos mosolyával.
-Szi... Szia!-mondom kissé bizonytalanul. Rebeka sokat sejtően rám néz, majd ő is köszön.
-Mit néztek?-kérdezi Dani.
-Tajtékos napok-válaszolom.
-Tajtékos napok? Oh, igen, azt olvastam. Boris Vian írta, ugye?
-Igen-mosolygok. Örülök, hogy van valami közös bennünk.
-Mosolyogsz-mondja halkan Dani.-Nem szoktál.-kicsit rosszul esett. Jó, igaza van, de akkor is. Ő is észrevette, hogy mit mondott, ezért próbálta más témára terelni a beszélgetést.
-Én a Halálos iramban 6-ot nézem.
-Áh.
-Mi "áh"?
-Én már láttam. Nekem nem igazán jött be.
-Már láttad??-kérdezi döbbenten-Hiszen csak ma jött ki!
-Az internet varázsa-mondom újra mosolyogva. Ekkor mi kerülünk sorra. Veszünk 2 közepes pop-cornt és 2 Ice Tea-t és bemegyünk a terembe. Bár nem nézek hátra, de érzem, hogy Dani engem bámul.
-Ez mi volt?-von kérdőre Rebeka, mikor beülünk a terembe.
-Miről beszélsz?
-Hát ami kint volt! Dani tetszik neked, nem?
-Nem, dehogy is!-mondtam. Legalább is azt hiszem. Vagy mégis tetszik? Nem. Biztos nem.
-Aha, persze...-mondja Rebeka vigyorogva és a vászon felé fordul. Kezdődik a film.

*Film után*
Kijövünk a moziból. A film nem volt rossz. Nem az én stílusom, de ahhoz képest tetszett.
-Jaj!-kiált fel Rebeka miután ránéz az órájára-Már ennyi az idő??? Nekem mennem kell! Köszi, hogy meghívtál, nagyon jó volt! Szia!-és már el is fut a kijárat felé. Még utánakiáltok egy sziá-t aztán megyek tovább. Maradt még 15.000-rem. Azt elköltöm. Körbenézek a plázában. A mozival szemben van egy jó kis ruhabolt. Oda megyek. Körbefutom a boltot. Találok pár szép pólót, meg egy cipőt. Felpróbálom őket. Szerencsére mind jó. Beállok a pénztár előtt álló sorba. Egyszer csak megszólít egy ismerős hang.
-Szia!-hátrafordulok. Dani az.
-Ó. Szia!
-Mit veszel?-kérdezi. Felmutatom.
-Szépek.-mondja.
-Te is vásárolni jöttél?
-Hát nem kifejezetten. Csak körbenézek.
-Aha.-kifizetem a pólókat meg a cipőt. Elég sok cuccot vettem, alig bírom el.
-Segítsek?-kérdezi Dani. Ránézek.
-Nem azt mondtad, hogy körbenézel?
-Őő. Meggondoltam magam-mondja. Beleegyezek, hogy  segítsen vinni a cuccomat. Együtt kimegyünk a plázából és hozzám indulunk.
-Most egészen a házamig fogod cipelni a ruháimat?
-Hát ja. Úgy gondoltam.
-Elég messze lakok...-kezdek tiltakozni.
-Nem baj. Kell egy kis séta.
-Ha te mondod...-mit akarhat? Vajon belém van esve? Fogalmam sincs. Ilyen még nem volt. Mégcsak hasonló se.
-Ja, és bocsi azért, amit fent mondtam a mozinál. Tudod, hogy sosem mosolyogsz...-kér bocsánatot. Úgy tűnik, tényleg sajnálja.
-Áh, semmi baj. Végül is csak az igazat mondtad.-egy ideig csendben megyünk, majd Dani elkezd velem beszélgetni.
-Szoktál sorozatokat nézni?
-Az nem kifejezés! Minden nap. Amikor ráfüggök egy sorozatra 2 nap alatt végignézem az összes évadot. Most éppen a Hannibalt nézem.
-Te szereted az ilyen filmeket?
-Igen. Tudom, furcsa egy lánytól, de nekem ilyen az ízlésem.
-Tényleg furcsa, de legalább tudunk az ilyenekről beszélgetni.-beszélgetni akar velem? Ilyen se volt még hogy egy fiú keresi a társaságomat.-Nézed a Gyilkos elméket?
-Viccelsz? Persze! Imádom! Ki a kedvenced? Nekem Hotch meg JJ.
-De jó! Én is imádom. Nekem Morgan. A legjobb rész szerintem az, amikor...
Beszélgetni kezdtünk. Minden részt kitárgyaltunk. Jó volt. Még soha senkivel sem beszélgettem ennyi ideig egy témáról. Nem gondoltam, hogy ez az ember pont egy fiú lesz...
Odaértünk a házunk elé.
-Hát...-kezdem-Köszi, hogy segítettél cipekedni.
-Nincs mit!
-Hát... Akkor... Szia!-köszönök.
-Szia!-mondja, és elmegy. "Jó volt ez nap" - gondolom, és bemegyek a házba.

5. fejezet: Érzések

Eleinte alig veszed észre. Ha megkapod, egy szép napon mindentől elmegy a kedved. Semmi se érdekel, sivár minden. De ez a sivárság többé nem múlik el, megmarad s egyre nő. A beteg mind kedvetlenebb, belül mind üresebb, mind elégedetlenebb. Majd lassanként ez az érzés is megszűnik, többé semmit sem érez. Már nem haragszik, nem lelkesedik, nem örül, nem szomorkodik, többé nem tud se nevetni, se sírni. A belsejében hideg lesz, már nem tud szeretni senkit. Ha idáig jut, a betegség gyógyíthatatlan. 

~Michael Ende 

 *Otthon*

Megszólal az ébresztő. Hétfő van. Ma 7 órám lesz. A hátamra fordulok és a plafont kezdem bámulni. Még csak egy hét telt el az iskolából, de máris utálom. Az osztályom nagy része egy bunkó paraszthordának felel meg. Persze vannak normális, barátságos emberek is, de igen kevesen vannak. A magyartanár valami borzalom. Egy oldalt se haladtunk. Mindig az életéről beszél. Hogy a fiának ma van az óvodában műsora, meg ilyenek. A töritanár se egy álom. Egész órán csak pattog és magyarázza az anyagot mindenféle szakszavakkal vegyítve. Nem igazán zavarja, hogy senki sem érti, mit beszél. Az óráján olyan hangzavar van, mint szünetben. Mindenki beszél mindenkivel. Egyszer már nagyon elege lett és íratott egy röpdogát. Mindenki beszélt. Roli kirakta a tankönyvet a padjára, abból nézte a válaszokat. A tanárt ez nem zavarta. A tesitanárról ne is beszéljünk. Folyton ordítozik. Mindenki rühelli. Mondjuk a matek meg kémiatanár elég rendesek. Jól is tanítanak. Velük nincs baj.

Mint minden osztályban, a miénkben is kezdenek kialakulni a "klikkek". Mindenkinek megvannak a maga barátai. Kinga és Zsófi; az ikrek. Nagyon jól elvannak egymással, de emellett igyekeznek mindenkivel jóban lenni. Aranyos, közvetlen lányok. Zsófi az idősebb-2 perccel. Kicsit mogorvább Kingánál, de ettől függetlenül még nagyon jó fej. 

Patrícia és Kitti; a két ribanc. Mindenki utálja őket, mindenen vihognak, állandóan az eszüket játsszák. 

Adél és Gréta; az elválaszthatatlan barátnők. Mindenhová együtt mennek, mindent együtt csinálnak, képtelenek elszakadni egymástól. Ez néha egy kicsit idegesítő, de nem vészes.

Nóri és Zsuzsa; ők nincsenek igazán jóban, csak azért vannak egymással, mert máshová nem tudtak becsatlakozni. Nóri csúnyácska lány, de nagyon jó tanuló. Zsuzsa az a fajta lány, aki minden tanárnak benyal, pedig elég rossz tanuló. Senki sem szívleli ezért. Patrícia és Kitti úgy jellemzi őket, hogy "a kitaszítottak".

Végül én és Rebeka. Mindketten csendes, magányos típusúak vagyunk, ezért jól kijövünk egymással. Szinte mindenben egyetértünk. Mindketten jó tanulók vagyunk. Patrícia és Kitti persze rögtön ránk ragasztotta a "stréber" jelzőt, de nem igazán érdekel minket. Miért kell lestréberezni azt, aki csak szimplám jól tanul, vannak életcéljai, és nem akarj a az utcán végezni? Sose értettem.

Térjünk át a fiúkhoz. A zsák megtalálta a foltját. Foltjait, ha helyesen akarunk fogalmazni. Roli összebarátkozott Bencével és Zolival, akik mindenhová követik őt, úgy öltözködnek, és úgy is viselkednek, mint Roli.Roli egyszerre két vasat tart a tűzben: Patríciát és Kittit. A lányok talán még élvezik is, hogy közös pasijuk van.

Dávid és Krisztián; legjobb haverok. Mindenben egyet értenek. Nincs velük semmi gond, normálisnak tűnnek.

Tibor és Péter; az osztály legjobb tanulói. Szemüvegesek és... hát fogalmazzunk úgy, hogy nem valami jóképűek.

Dani és Attila; ők is nagyon jó barátok. Attila elég mogorva. Biztos van oka rá. Dani... hát ő nagyon jóképű. Ezt nem szabadna mondanom. Áh, hagyjuk.

Tehát ez az osztályom. Felét utálom. Bár én ilyen vagyok. Általában mindenkit utálok, aki okot ad rá.

Ránézek az órára. Basszus! 7 óra!!! Fél óra késében vagyok. Gyorsan lezuhanyozok, felöltözök. 7:20 Most nem reggelizek. Sietnem kell, ha nem akarok elkésni. Olíviának nem is köszönök. Felkapom a táskámat és kirohanok az utcára. Az egész utat futólépésben teszem meg. Mivel az iskola elég messze van, az út végére elfáradok és leizzadok. Felesleges volt megfürödnöm. 7:50-re beérek. Huh. Ezt is megúsztam. Igyekszek lecsillapítani a zihálásomat, mielőtt belépek a terembe. Nagyjából sikerül is. Bemegyek és leülök a helyemre. Rebeka nem ül a padban. A táskája sincs itt. Lehet, hogy beteg? Előveszem a telefonomat és megpróbálom felhívni. Kicsöng, de nem veszi fel. Megkísérlem még egyszer. Semmi. Ebben a pillanatban becsengetnek. Vállat vonok és elrakom a telefont. Órák után majd újra megpróbálom. Mi is lesz az első óra? Kémia. Nem olyan gáz. Szeretem a tanárt. Mire előpakolom a cuccom pont bejön. Felállás, köszönés, leülés. 

-Mindenki vegyen elő egy darab papírt!-mondja. Erre mindenki elkezd rinyálni, hogy ne írjunk. Én nem. Én megtanultam. Mint általában. Miután elhalkult a nyafogás kiosztja a feladatokat. Rövid. 5 kérdés. Senki sem hal bele. Elkezdjük írni. Egyszer csak Rebeka lép be a terembe. Szomorúnak tűnik. A szeme piros. Talán sírt? Leül mellém. Halkan köszön. Ő is kap egy feladatlapot. 10 perc múlva mindenki beadja. Az óra hátralévő részében a halmazállapot változásokat vesszük. Ez igazából csak ismétlés. Semmi újat nem mondd. Kicsengetnek. Mindenki kimegy. Rebekához fordulok:

-Miért késtél? Kétszer is hívtalak, de nem vetted fel.

-Hát...-mondja szipogva-Családi ügy.-rám emeli  hatalmas, barna szemeit. Könny csillog bennük.

-Mi történt?-kérdezem. Nagyon sajnálom szegényt. Bármi is van, biztos nem annyi, hogy Harry Styles-nak a One Direction-ból barátnője van.

-Apukám beteg.-itt sírva fakad.-Rákos. Meg... meg fog halni.-a zokogás miatt alig tud beszélni. A nyakamba borul és tovább sír. Nem tudom, mit kéne csinálni, mit kell ilyenkor mondani. Inkább nem szólok semmit, csak megölelem. Orromat megcsapja a narancs illatú samponjának az illata.
Nem tudom mennyi ideig sírt. Talán egy percig. Talán tovább. Nem is érdekelt. Örültem, hogy valaki bennem talál vigaszt. Szegény Rebeka. Nagyon rossz neki. Ha van valaki, aki megérti, akkor az én vagyok. Miután abba hagyja a sírást némán mered maga elé. Tudja, hogy az élete már sosem lesz olyan, mint régen. A további órák unalmas telnek el. Semmi sem történik. Mintha megállt volna az idő. Pedig nem. Bármi történik, az idő kegyetlenül megy tovább. A Föld tovább forog. Az emberek ugyanúgy élik az életüket. Akár veled, akár nélküled. Egy ember halála jelentéktelennek tűnik, de nem teljesen az.

Van egy film. A holló. Abban ezt mondják: Akkor nősz fel igazán, amikor rájössz, hogy meg fogsz halni. És ez így igaz.

4. fejezet: Második nap a suliban-Ismerkedés az osztállyal és a tanárokkal

Olyannak kell lenned, amilyen vagy, nem tehetsz semmit. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni, nem tudod eltörölni egy legyintéssel. Nincs olyan varázslat, amely kitörölhetné. Megtörtént, és megtörtént örökre; most már mindig abszolút marad, lehetetlen megváltoztatni.

~Osho

*Otthon*

A tegnap után nehezen ébredek. Félek. Félek a mától. Az osztálytársaimtól. A tanáraimtól. Az iskolában nem lehetek önmagam. Nem szabad önmagamnak lennem más emberek társaságában. Csak itthon lehetek az, aki vagyok. Egy összetört,  szomorú lány aki menekül a múlt elől. De nem fut elég gyorsan.

Azt csinálom, amit minden reggel szoktam. Felkelek. Zuhanyzok. Öltözök. Reggelizek. Útnak indulok. Olívia a tegnapi összeveszés óta nem áll szóba velem. Áh, nem is volt az összeveszés. Csak megsértődött. Már megszoktam. Mindig ezt csinálja.

*Iskola*

Lassan megyek fel a lépcsőn. Semmi kedvem a mához. Bár ahogy így belegondolok soha, egyik naphoz sincs kedvem. 

Belépek az osztályterembe. Alig vannak még itt. Körülbelül heten vagyunk. Leülök a helyemre és szokás szerint olvasni kezdek. Nyolcig mindenki beér. Most senki sem késik. Első óránk fizika. Juhú...

Becsengetnek. Pár perc múlva belép a fizikatanár. Egy nő félhosszú, fekete hajjal. Elég alacsony, így meg lehet érteni, miért hord 10 centis magassarkúkat. Patrícia és Kitti persze rögtön elkezdenek sugdolózni, hogy milyen ronda, meg hogy vakondfeje van. Jó, tényleg nem szép, de miért kell utálkozni? Nem tehet róla.

-Sziasztok!-köszön fennhangon. 

-Jó reggelt kívánok!-köszön kórusban az osztály. Akárcsak az óvodában. 

-Üljetek le!-mindenki ezt teszi. A székek csak úgy csikorognak a frissen lakkozott padlón. Kiráz a hideg-Én vagyok a fizikatanárotok, Kochné Molnár Anita. Mivel én bemutatkoztam, most ti jöttök! Kezdjük el innen-és a jobb szélső padsorra mutat-és haladjunk sorban!-az első gyerek azonnal feláll és bemutatkozik. 

-Van egy érzésem hogy minden órán ezt fogjuk csinálni-súgja oda nekem Rebeka. Egyetértésemet kifejezve bólintok. 

A bemutatkozás elég unalmas. A szokásos. Mi a nevem, hol lakom, melyik suliba jártam eddig stb. Csak a neveket figyelem, hogy meg tudjam őket tanulni. Van itt mindenféle név. Krisztián, Tibor, Bence, Zsuzsa, Adél, Gréta és még egy csomó. Egyik névből sincs kettő. A bemutatkozás gyorsan véget ér, ezért az óra hátralévő részében elkezdi nekünk mondani hogy mi mindenről fogunk tanulni ebben az évben fizikából. Unalmas. Szokás szerint. 

Végre kicsengetnek. Az osztály egy emberként áll fel és kezd el beszélgetni. A tanár egy ideig még ordibál hogy el kellene köszönni, de miután senki nem figyel rá feladja és kimegy a teremből. Szünetben Rebekával beszélgetünk egy kicsit. Kinek hány testvére van, hogy hívják a háziállatodat, anyukád apukád mivel foglalkozik és a többi. Jó fej lánynak tűnik. 

Következő óra magyar. A tanár egy idegesítő kis ribi. Mindig csak ide-oda pattog és magyaráz a magyar nyelv szépségeiről. Itt nem volt bemutatkozás. Akik nagyon unják elkezdenek telefonozni. (Naná, hogy Patrícia, Kitti és Roli is közöttük van) 

Mikor kicsengetnek mindenki megkönnyebbülve felsóhajt és kimegy az udvarra. A második óra utáni szünetben kötelező kimenni az udvarra, ez egy amolyan "nagy szünet". Mielőtt csatlakozom a többiekhez rápillantok az órarendemre. A következő óra pszichológia. Nem tudom, minek kell ez nekünk. Csak fél éves tantárgy, és egy héten egyszer van. Sebaj, mindig is érdekelt a pszichológia. Majd meglátjuk. 

Követve a többieket én is kimegyek az udvarra. Tűz a nap, mintha nyár lenne. Rebeka leül az árnyékba. Olvas. Én nekidőlök a falnak és nézem a diákokat ahogy beszélgetnek és rohangálnak az udvaron. Egyszer elvonul előttem Patrícia, Kitti és Roli. Roli középen van, úgy öleli át a lányokat. Bal oldalról Patríciát, jobb oldalról Kittit. De aztán "véletlen" lecsúszik a keze és megmarkolja a feneküket. A lányok erre persze felsikoltanak, aztán mindketten adnak egy csókot Rolinak. Hánynom kell. Igazi kis ribancok. Fogadjunk, hogy ma már hármasban együtt fognak az ágyban hancúrozni. Talán a két csaj még terhes is lesz. Vihorászva elmennek előttem én pedig tovább bámulom a tömeget. Boldogok. Felszabadultak. Szabadok. Irigylem őket.

-Szia!-szólít meg hirtelen egy mély, öblös férfi hang. Sikoltok egy halkat és oda fordulok. Egy tanár az.

-Óh, elnézést...-mondom a levegőt kapkodva-Kicsit ijedős vagyok. 

-Miért, talán ijesztően nézek ki?

-NEM! Dehogy, csak nem vettem észre hogy ide tetszett jönni.-mentegetőzök tovább. Egyébként a pasas tényleg nem ijesztő. Magas, vékony pasi szemüveggel, kissé szétálló hajjal. Az arca sem ijesztő.

-Jól van, nyugi, csak vicceltem!-mondja mosolyogva.-Tóth Barnabás vagyok-nyújtja a kezét.

-Fekete Viktória-mutatkozom be és kezet fogunk. 

-Nos, Viktória, ha talán nem néznél olyan sok horrorfilmet, nem lennél enyhén paranoiás.-döbbenten nézek rá. Tényleg iszonyat sok horrorfilmet szoktam nézni. Áh, biztos csak tippelt.-Melyik a kedvenced?-kérdezi.

-Hát nehéz a választás-mondom-Igazi kedvencem nincs.

-Dehogy nincs!-mondja-Hadd tippeljek! Fűrész, Paranormal Activity esetleg Texasi láncfűrészes?-na ezen már kissé jobban ki vagyok akadva.  Ez a három széria a kedvencem. Na jó, mondjuk ezek a leghíresebb horrorfilmek, szóval nem volt nehéz kitalálni.

-Hát... Akkor legyen a Fűrész. Bár a Psycho-t is szeretem.

-A Hitchcock félét?

-Aha

-Ja, azt én is szeretem. Imádom Hitchcock filmjeit. Nagy rendező volt. De nem kapott Oscar-t. Nincs igazság-mondja sajnálkozva.

-Nincs hát.-válaszolok.

-Van testvéred?

-Nincs.

-Milyen színű a szobád?-Ez miért érdekli??? Sebaj, azért válaszolok. Nem akarok bunkó lenni.

-Kék.

-Szüleid mivel foglalkoznak?

-Nem tök mindegy magának??-most már tényleg ideges vagyok. Miért érdekli annyira ezt a pasit az életem?

-Veled van valami zűr, ugye?

-Hogy mi?-kérdezek vissza értetlenül.

-Zűr. Tudod, gond, probléma.

-Igen, tudom mit jelent!-mondom kissé ingerülten. Utálom ha hülyének néznek.-De nem vagyok beteg, ha arra gondol.

-Nem, nem arra gondolok! Úgy értettem, hogy történt veled valami, nem? Elég depressziósnak tűnsz.

-Depressziós? És ezt mégis miből gondolja?

-Hadd ne soroljam. Szereted a sötét színeket. Imádod a horrort. Nem sok mai 15 éves lány szereti a horrort. Nem szeretsz magadról beszélni. Szűkszavú vagy. Nem beszélgetsz a többiekkel, tehát magányos típus vagy. Nem olyan vagy, mint a többi 15 éves lány.-na most már tényleg ki vagyok akadva. Ezt ennyi beszélgetésből megállapította?

-Jó, de.... Ettől még nem....-szólni se tudtam. Mégis ijesztő ez a pasi.

-Nem kell válaszolnod. De igazam van, nem?

-De....-mondom-Megadom magam. Kész. Maga nyert.-mintha egy kis önelégültség látszana az arcán. 

-Én most megyek. Bekapok valamit.-mondja, és el is indul. Utánakiáltok. 

-Maga valami médium? Mint a sorozatból a Mentalista?-visszafordul. 

-Valami olyasmi!-mondja vigyorogva-Majd meglátod!-és elsétál. Hát ez érdekes volt-gondolom. Áh, felejtsük el az egészet. Újra nekidőlök a falnak és tovább nézem a tömeget. Az a srác aki tegnap utoljára érkezett felém integet. Tuti hogy nem nekem. Ám amikor továbbra sem hagyja abba körülnézek. Vajon kinek integet? Mikor visszafordulok még mindig nem hagyta abba. Magamra mutatok és tátogni kezdem: "Én?" Bólint, és int, hogy menjek oda. Odasétálok.

-Szia! Dani vagyok.-köszön mosolyogva. Az a mosoly... Gyorsan észhez térek és visszaköszönök. 

-Szia! Én Viki.-ott van egy barátja is.

-Ő Attila.-mutat rá. Attila csak mogorván int nekem egyet.

-Mit beszélgettél az előbb azzal a tanárral?-kérdezi érdeklődve Dani.

-Hát igazából semmi különöset. Magamról faggatott. Az életemről. Azt se tudom, ki volt. Csak annyit mondott hogy Tóth Barnabásnak hívják. Ennyi.

-Ah, persze, a jó öreg Barnabás! Analizált téged. Mindig ezt csinálja.

-Analizált???-kérdezek vissza meglepődve.

-Igen. Ezt szokta csinálni. A bátyám ide jár, tőle tudom.

-Jó, de mégis ki ez az ember?

-A pszichológia tanár.-"Basszus!"-gondolom. Persze, hogy nem gondoltam erre? Szuper...

-Igen? Atya ég...

-Ne aggódj! Ezt mindig csak heccelésből csinálja. Nem gondolja komolyan!-nyugtat meg Dani.-Még nem láttalak ezen a környéken. Új vagy itt?

-Igen, most költöztünk ide.

-Melyik utcába?

-József Attila. Kint van a város szélén.

-Ó, igen. Az szép környék. Jó csendes.

-Igen, az. Szeretek ott lakni.

-Arrafelé van egy erdő. Jártál már ott?

-Nem, sajnos még nem.

-Mindenképp menj el. Nagyon hangulatos!-mondja mosolyogva.

-Oké, mindenképp elmegyek-válaszolom. Ebben a pillanatban becsengetnek. Mindenki a bejárat felé indul. Mi is. Belépünk a terembe és leülünk. Már előre félek a pszichológiaórától. Remélem nem említi meg. Égés lenne. Benyit a tanár. Felállunk, köszönünk, leülünk. Mindenki újra bemutatkozik. Mikor hozzám érünk csak annyit mondd: "Veled már volt szerencsém találkozni". Erre én vigyorgok mint egy hülye és elkezdem a bemutatkozást. Mikor a "melyik iskolából jöttem?" kérdésre válaszolok közbeszól.

-De hát az is gimnázium.-mondja meglepetten-Miért váltottál iskolát? Költözni is kellett, hiszen az másik városban van.-na ettől a kérdéstől féltem. Mit mondjak? Az igazat nem lehet.

-Hát... Mert...-ki kell találnom valamit-Őőő apukám új állást kapott errefelé.-ugrik ki a fejemből-Ezért kellett költözni.

-Aha.-mondja a tanár. Látszott, hogy nem hiszi el.-Akkor menjünk tovább. Lássuk az ikreket!-megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Hálás vagyok amiért menekülni hagyott és nem faggatott tovább. Huh. 

Hamarosan vége az órának. Ezután még lesz angol, matek és biosz. Ugyanúgy bemutatkozással telnek az órák. Tanítás után, amikor kilépek az iskola kapuján teleszívom levegővel a tüdőmet. Por, benzinszag és enyhe rohadt hús illat kevereg benne. "Ez jár a várossal"-gondolom és elindulok haza.

3. fejezet: Első nap az új suliban

Vannak olyan emberek, akiknek keressük a társaságát, mert szórakoztatónak tűnnek számunkra, mert a velük való találkozás élvezetet okoz nekünk, és előnyöket rejt magában. Viszont vannak olyan emberek, akik elől kitérünk, mert untatnak minket, mert a velük való találkozás kellemetlen érzést kelt bennünk, és attól tartunk, hogy hátrányos lehet ránk nézve, ha kapcsolatban állunk velük. 

~Kurt Tepperwein  

A 2 lány vihorászva lép be a terembe.  Ők sincsenek ünneplőben, akárcsak Roli. Az egyiken kék-sárga csíkos cicanadrág, 10 centis neonzöld magassarkú és rózsaszín spagettipántos póló van, míg a másikon testhez simuló, valamit alig takaró rózsaszín miniszoknya, sárga csipkés póló és barna saru van. Mindkettejük kezében egy kis ezüst retikül van. A miniszoknyás festett szőke, a másiknak pedig a barna hajában rózsaszín csíkok vannak. Mint a sarki kurvák, úgy néznek ki. Amint belépnek Roli leveszi a napszemüvegét és ezt mondja nekem:

-Baszki! Ezek még jobban néznek ki mint te!-én csak kérdőn ránézek, de válaszra sem méltatom.

-Lányok! Ünneplőbe kellett volna jönni! És neked is Roli!-szidta le őket az osztályfőnök.

-Oh, elnézést tanár úr, elfelejtettük-mondta a miniszoknyás és elkezdtek vihorászni. Nem értettem mi olyan vicces azon, hogy elfelejtettek ünneplőbe jönni.

-Na mindegy! Gyertek, írjátok alá ezt a papírt!

-Óóó, Kitti, autogramot kérnek tőlünk!-mondja a rózsaszín pólós lány-Igazi sztárok vagyunk!-és megint vihorásznak. Te jó ég, hova csöppentem! Gondolom, és látom az osztályfőnökön, hogy neki is ugyanezen jár az esze. Miután aláírják a papírt leülnek a Roli előtt levő padban. Ő persze rögtön odamegy hozzájuk nagyon "lazán" és elkezd "csajozni".

-Hello cicák!

-Úúú szia!-mondja a rózsaszín pólós kihívóan-Én Patrícia vagyok, ő pedig a barátnőm, Kitti.

-Hát hello Patrícia és Kitti. Van kedvetek velem sétálni a suliban, amíg el nem kezdődik az évnyitó? 

-Úúúú, hát persze!-mondja Kitti és rögtön felpattannak. Roli mindkettőjüket átkarolja, és kimennek a teremből. Az osztályfőnök rám néz, sóhajt egyet és tovább bújja a papírjait. Én elrakom a könyvemet, és várom a többi osztálytársamat. Na ennél rosszabb már tényleg nem lehet!

Ezután sorra jön a többi 9/A-s tanuló. Ők egész normálisnak tűnnek. Mind aláírják a papírt és helyet foglalnak egy nekik tetsző padban. Néhányan nagyon meg vannak illetődve az új iskola miatt. Van aki a barátnőjével/barátjával jött ide, így nincs egyedül, van kivel beszélgetnie. De jó ezeknek a hétköznapi tiniknek, akik csak nyugodtan élik az életüket! Vannak barátjaik, családjuk, sőt némelyiknek még szerelme is. Úgy irigylem őket... Ők nem szeretnek hétköznapik lenni. Az "átlagos" náluk egyenlő az "unalmassal". Pedig nagyon sok különbség van a kettő között. Te jó ég, mennyire szeretnék hétköznapi életet élni... Nevetni, sírni minden apróságon, és egy barátban megtalálni a vigaszt... De nem lehet. A múltam nem enged. Próbálok felejteni, de nem megy... 

Hirtelen meglátom Patrícia arcát magam előtt. Eléggé meglepődök. Nagyon közel hajol hozzám. Egy ideig csak néz, aztán megkérdezi:

-Hát te meg miért vagy ilyen búval baszott?-persze jó hangosan mondja, hogy mindenki hallja. Minden gyerek felénk fordul és ránk mered.-Na nem válaszolsz???-kérdezi Patrícia kissé hisztisen. Erre mégis mit válaszoljak? Gondolom magamban, de ekkor az osztályfőnök tapsol egy hangosat. Mindenki felé fordul.

-Gyerekek! Oszolj! Nincs ott Viktória és Patrícia felé semmi érdekes!-mondja, és odajön hozzánk. Leszidja Patríciát hogy mégis mit képzel magáról. Ő persze megsértődik, kivágja a hisztit és kiront a tanteremből. Ferenc bácsi csak rám néz és megy vissza az asztalához. Eddig imádom ezt a tanárt. Épp leülök amikor belép két lány. Mindketten barna hajúak, a bőrük hófehér, kék szeműek. Ugyanaz a ruha van rajtuk.Teljesen ugyanúgy néznek ki. Ikrek.

-Jó napot Tanár Úr!-köszönnek kórusban, széles vigyorral az arcukon. Ferenc bácsi elmosolyodik, és megkéri őket, hogy írják alá a papírt. Megteszik, majd az előttem lévő padba ülnek le. Az egyik épp teszi le a táskáját a földre, mikor észrevesz. Rögtön hátrafordul és bemutatkozik:

-Szia! Én Meyer Kinga vagyok, ő pedig a nővérem, Zsófi!-ekkor Zsófi is hátrafordul.

-Sziasztok! Te jó ég, hogy lehet titeket megkülönböztetni?

-Oh, nagyon egyszerűen!-mondja mosolyogva Kinga-Ha jobban megnézed a szemünket, akkor az én pupillám körül van egy kis sárga karika, Zsófié körül pedig nincs.

-Ó, értem!- visszafordulnak és beszélgetni kezdenek.Szimpatikus lányok, aranyosnak tűnnek.

Lassan megérkezik az egész osztály. Mivel nincs több szabad hely, beül mellém egy lány. Rebekának hívják. Barna haja van, nagy zöld szemei és nagyon szép arca. A bemutatkozáskor azonnal leszögezi, hogy ő csendes és kissé mogorva lány, tehát ne várjak tőle beszélgetést. Megmondtam neki, hogy én is pont ilyen vagyok, tehát jóban leszünk. Megszámolom az osztályt. 19-en vagyunk. Már csak egy ember hiányzik. Hamarosan meg is érkezik. Egy fiú. Szőkésbarna haj, igéző kék szemek és sármos mosoly. Elég jóképű...

Te jó ég, mi történt velem??? Na nehogy már megtetsszen egy fiú. Úgy sincs semmi esélyem nála. Meg amúgy is. Nem hiszek az igaz szerelemben. A szerelem egy pillanat alatt létrejön, és ugyanennyi idő alatt el is múlik. Ez csak egy érzés, egy heves reakció az agyban. Semmi jelentősége nincs. Mondhatják mások, hogy én vagyok a hülye, a pesszimista, de ez így van. A világ (sajnos) ott tart, hogy lassan már egy 6 éves is tisztában van a siralmas válási adatokkal. Nem igazán értem, hiszen régen egy életre házasodtak. Ma már nem. Ez is mutatja, hogy a szerelem nem lényeges, nem szabad elkötelezned magad egy másik ember mellett. Egyszer úgy is vége lesz. Nem szabad hagyni, hogy a szerelem határozza meg az életed. Ez a véleményem. Az élet hozta ki ezt belőlem. Mindenről így gondolkodok. Sajnos. Ez elég rossz nekem. Hiszen nincsenek igazi barátaim, nem tudok felhőtlenül nevetni vagy szórakozni. Nem járok sehová. Szabadidőmben a szobámban gubbasztok és sírok. Vagy filmet nézek. Ennyiből áll az életem. Nem is lesz több. Soha. 

-Na, gyerekek!-zökkent ki az osztályfőnök a gondolkodásomból- Hopp, hopp! Álljatok fel, és mivel mindenki megérkezett lemegyünk az aulába évnyitóra! Ha ennek vége, lesz még egy osztályfőnöki óra, aztán mehettek amerre láttok!-mindenki feláll és kettes sorban az ajtó előtt sorakozunk. Rebeka mellé állok. Közösen levonulunk az aulába. Ott meghallgatjuk az igazgató beszédét. Hosszú és unalmas. Ezután egy rövid műsor következik. Versek, és egy végzős lány éneke. Egész szép. Ezután visszamegyünk a terembe. Megkapjuk az új órarendet. Egy nyolc és egy hét óra. A többi hat. Mivel újak vagyunk az osztályfőnök körbevezet minket a suliban. Megmutatja a könyvtárat, tesitermet, büfét, orvosi szobát. Eközben mindenki beszélget, csak én és Rebeka vagyunk szótlanok. Kínos a csend köztünk, ezért megkérdezem tőle hogy miért csendes. Erre ő megvonja a vállát. Azt mondja nincs semmi a gondja, jóban van  a szüleivel, nem is váltak el. Ő egyszerűen ilyen természetű. De jó így neki. Visszakérdez, hogy én miért vagyok ilyen. Kicsit gondolkozok. Végül hazudok.

-Elváltak a szüleim.-mondom-Nagyon csúnyán veszekedtek válás előtt, és ez eléggé megviselt.

-Aha, értem.-válaszol. Vissza is érünk a terembe. 

-Na akkor mehettek haza! Holnap reggel nyolcra érjetek be! További szép napot mindenkinek!-köszön el tőlünk az osztályfőnök. Mindenki felkapja a táskáját és indul haza. Akik bejárósok, még itt maradnak amíg nem jön a busz. Én is haza indulok.

Hogy milyen volt az első nap? Eseménydús. Nem hittem volna hogy egyszerre 3 gyökér is lesz az osztályban. Bár lehet hogy van több is, csak őket még nem ismerem. Majd holnap megtudom!